-Melyik körömlakk áll jobban?-kérdezi Emma és odanyújtja a kezét, megmutatni a választási lehetőségeket. Az egyik körme valami gusztustalan foszforeszkálópink a másikmeg csillogó lila volt.
-Hahóóó Sethy!-szól újra és rájövök, még nem válaszoltam.
-Ööö szerintem a lila jobb.-mondom és elfordulok. Előveszek egy szál cigit, kiülök az ablakba és rágyujtok.
-Miért vagy ideges?-kérdzei Emma érdeklődve.
-Miért lennék?-kérdezem és éppen azon gondolkozom, hogy ennyire kiismerhető lettem?
-Csak akkor cigizel, ha ideges vagy, szal nagyjából állandóan.-veti oda miközben, próbálja úgy kifesteni a jobb kezét, hogy ne menyjen félre. Kinéztem az ablakon, sütött a nap, gyerekek futkostak az utcán. Kifújtam a füstöt és a füstön át nézve, homály volt, a füst lement és újra minden normálisan látszott.
-Megyünk bulizni baby?-kérdi Emma és már akarja megfogni a kezem és elhúzni.
-Nem-válaszolom nyersen.
-Ha most nem jössz, akkor nem leszünk barinők és ezt ugye te sem akarod?
-De pont ezt akarom!-vágom vissza és figyelem, ahogy kikerekedik a szeme. Leveszem a magass sarkú cipőt amit annyira utálok, levágom a földre.
-Utálom.-mondom egyszerűen sarkon fordulok és kimegyek a házból, még mindig a cigimet tarva a kezemben, pedig már a füstszűrőnél ég. Hallom, hogy Emma utánam kopog, futni kezdek és már csak azt hallom ahogy visít, hogy ezzel elcseszek mindent. Eldobom a cigim és meggyújtok egy újat. Befutok az erdőbe, leülök egy kidőlt fa törzsére. Szívok egyetés amikor kifújom, vigyelem ahogy a füst elszáll. Elszáll mint az Életem..-gondolom. Leülök a földre és a fa törzsének nekidőlök. Beszívom,kifújom, aztán amikor megunom elnyomom. Egyre hűvösebb van és sötétedik is. Haza kéne menni. Dehogy is! Azok közé? Soha! Mikor már majdnem teljesen sötét lett, elindultam kifelé az erdőből. Ki is értem és sírásban törtem ki. Utálom ezt az életet. Ez nem is Élet! Ez nem én vagyok... Pár percig csak álltam aztán futni kezdtem, magam sem tudtam hová rohanok. Az ösztöneimre hallgattam. Egy lakótelepen kötöttem ki. Nem tudtam hova de még mindig futottam, már zokogva és egyszer csak neki rohantam egy fekete pulcsis embernek.
-Annyira sajnálom, bocsánat!-hüppögöm és a srác hátrafordul káromkodva, dűhösen. Nem láttam a könnyektől, de láttam hogy elvigyorodik. Közelebb lépett és megölelt.
-Set!Hiányoztál!-mondta az ekkor még számomra ''ismeretlen''. Aztán a hang ismerősnek tűnt, letöröltem a könnyeimet és felnéztem rá. Az arca rögtön eszembe jutatta, hogy ki is ő.
-Raddy...-suttogom a lehető leghallkabban. Ő volt az a srác aki kiskoromban nevelt, illetve 12 éves koromig, amikor anyáék nem voltak otthon ő volt nekem ott.5 éves korom óta. Tini volt és munka kellett neki, hát anyáék adtak neki... Azonban 12 éves koromban eltűnt és én azt hittem meghalt. Meg mindenki azt hitte...És most itt áll előttem és én nem képzelgek.Ő az.
-Hé,mi a baj babám?-kérdezi és letörli a könnyeim, aztán átölel és puszit nyom a fejemre.
-Nem vagyok baba, Raddy. Nagy vagyok.-hüppögöm.
-Gyere elviszlek hozzám.-Beültetett a fekete autójába és elindultunk. Kiértünk a városból fáradt, álmos voltam. Láttam a lámpák fényét, már messze járhattunk. Városok, faluk, és még mindig megyünk. Elaludtam...